Visszatekintés

Az aranyláz kutyái III.

Balto

Nem látom előttem az ösvényt. Nem látom a kutyáimat, mert az erős szél elvakít. Valahol elöl megy Balto, a vezérkutyám. Ő most a szemem, az ő gondolata az enyém is. Ő sosem tétovázik. Bízom benne.”
Gunnar Kaasen

Ha valaki New Yorkban a Central Parkban sétálgat, könnyen rátalálhat Balto bronzszobrára, melyen a következő felirat olvasható: Ajánljuk azon szánhúzó kutyák rettenthetetlen szellemének, melyek 674 mérföld távolságra, kiszámíthatatlan szilárdságú vad vízfolyások felett vezető jégpáncélon át, sarki viharban oltóanyagot szállítottak Nenanából a veszélyeztetett Nome megsegítésére 1925 telén.

Állhatatosság – Hűség – Értelem
Ezen szobor másolatára rátalálhatunk Anchorage-ban (Alaszka), a 4th Avenue és a C Street sarkán is.

Balto csodás tettet vitt véghez társaival egyetemben. Minden tiszteletet megérdemel. Érthető módon számtalan szibériai husky-rajongó zarándokol el mindkét helyre Amerika minden szegletéből és számtalan helyről a világból, hogy tisztelegjenek előtte. De azt hiszem, egyetlen apró momentumot nem hagyhatunk figyelmen kívül: azt, hogy Balto nem volt szibériai husky.

Balto Leonard Seppala kennelében élt és dolgozott számtalan társával egyetemben a nome-i Aranybánya Társaságnál. Soha nem indult versenyen, arra Seppala a Szibériából importált versenykutyákat használta. Balto tulajdonképpen nem is volt tipikus szánhúzó kutya. Norvégiában született, lapp pásztorkutya volt. A XX. század tízes-húszas éveiben az USA kormánya misszionáriusok javaslatára kitalálta, hogy az Inupiat eszkimóknak megtanítja a rénszarvastenyésztést. Az, hogy az eszkimók évezredek óta vadásztak a karibura (vad rénszarvas), és eszük ágában sem volt pásztorkodni, senkit sem zavart. Norvégiából rengeteg rénszarvast vásároltak, s a rénekkel együtt lapp pásztorok is érkeztek, hogy megtanítsák az inuitokat a réntenyésztés művészetére. Nos, a dolog tulajdonképpen teljes kudarcba fulladt, de így került Balto Alaszkába. Seppala lapp rénszarvaspásztoroktól vásárolta. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Seppala egyáltalán nem kedvelte Baltót. Megvette, mert sok kutya kellett, de nem nagyon favorizálta. Mint a többi dolgozó kutya, Balto a téli szezonban nap mint nap szán elé fogva vitte a parti fövenyből kibányászott „fizető szemetet”, azaz föld, sár, homok, arany egyvelegét a távoli patakokhoz, hogy azokat majd tavasszal szétválogassák. Nyáron pedig húzták a csomagokkal megrakott „pupmobilt”.

A pupmobil Nome környékén a szánhúzó kutyák télen klasszikus körülmények között szánt húzva dolgoztak. Nyári szezonban Nome-ban és a Seward-félszigeten a kutyák a „Wild Goose Railroad”-on dolgoztak, azon húzták a pupmobilt. A pupmobil sínen futó vasúti hajtány, melyet mozdony helyett kutyaerővel mozgattak. Ebben az időben alakult ki az a befogási mód, mely a mai napig a legelterjedtebb, s a legtöbb versenyen kötelező. Ez az ún. Nome-stílus, ahol a kutyák egy középen futó vezérszárhoz (gangline) vannak kötve bal, illetve jobb oldalon. Ez megegyezik a lovak fogatolási módjával, s így a legkönnyebb a sínek között futni. Az eredeti vasútvonal 1900-ban épült, 5,2 mérföld, azaz 8 km hosszú volt. De 1910-re már 90 mérföld (146 km) hosszan kanyargott a dűnék között. Szokássá vált, hogy a megrakott pupmobilt a kutyák a dombok tetejéig húzták, majd azokat kifogván a hajtányt a lendület vitte a dombok aljáig. Nome környékén ebben az időben terjedt el a kissé ironikus „Szibériai Expressz” kifejezés, mivel Seppalának és társainak számtalan Szibériából behozott kutya segítette a munkáját.

Balto szokásos munkáját végezte, mikor eljött 1925 januárja. Nome városában diftériajárvány tört ki. A legközelebbi életmentő szérum Anchorage-ben volt, Alaszka másik felén. Megpróbálták repülővel eljuttatni, de a borzalmas időjárásban csak Nenanáig jutott a gép és a szérum. Nenana és Nome között még ott volt 647 mérföld (1100 km). Elhatározták, hogy váltott kutyafogatokkal juttatják el Nome-ba a gyógyszert. Leonard Seppala szervezte a fogatokat, s ő maga is legjobb kutyáit (az élen Togóval) állította csatasorba. Megkérte Gunnar Kaasent, tartson vele. Kaasen Seppalánál dolgozott mint kutyahajtó. Norvég volt ő is, magas, jó kiállású. Seppalával ellentétben, aki ki nem állhatta Baltót, és nem volt hajlandó munkaképességét elismerni, Gunnar Kaasen szerette a nagy fekete nyugodt, kissé befelé forduló kutyát. Mindig hangoztatta, hogy sokkal több van Baltóban, mint amit a felületes szemlélő először láthat. Kitartónak, intelligensnek és hűségesnek ítélte meg Baltót. Bár enyhe kétely mozgolódott benne, de a szérum-futáson mégis Balto lett Kaasen vezérkutyája. Kaasen Nome-tól 53 mérföldnyire (86 km) vezette csapatát egy Bluff nevű helyre. Ott kellett várnia a szérumot, melyet Charlie Olsontól vett át. A hőmérő -35°C-t mutatott, s tombolt a hóvihar. De a kőkemény norvég befogta kutyáit a szán elé, a szérumot vastag karibuszőrbe burkolta, és szembefordult a tomboló elemekkel. Balto szinte vakon vezette a csapatot Solomonig. Ott egy kicsit megpihentek, s közben Kaazen azt az üzenetet kapta, hogy várja ki a vihar végét. De Kaasen és Balto minderre fittyet hányva továbbindultak. Még éjszaka volt, amikor Safety-be érkeztek, ahol a szérumot át kellett adni a pihent csapatnak és hajtójának, Ed Rohnnak. Igen ám, de Rohn aludt, mivel úgy tudta, Kaasen a vihar végét várja Solomonban. De Kaasen nem várt, hogy finoman fogalmazzunk, idegbe jött, és fáradt csapatát nem kímélve nekiindult az utolsó 22 mérföldnek (36 km) Nome felé.

Február 2-án reggel fél 6-kor dr. Curtis Welch, Nome orvosa kialvatlanul állt rendelője ablakánál a hóvihart figyelve, mikor a hófal sűrűjéből egy sötét alak bontakozott elő. Balto. A hős csapatok az 1100 km-t 5 nap és 7 óra alatt tették meg, megmentvén ezzel a várost. Az újságok szalagcímekben közölték az utolsó fogat hajtójának és vezérkutyájának történetét. Kaasen és Balto még ugyanazon év tavaszán rengeteg meghívást kapott az Államok számtalan városából. Valóságos médiahőst faragtak belőlük, melyet Észak kemény fiai elég nehezen tűrtek. Balto részt vett saját szobrának felavatásán New Yorkban, majd Los Angelesbe utaztak, ahol filmszerepet ajánlottak Baltónak, de végül a producer nem tartotta elég igazinak egy „vad” szánhúzó kutya szerepére. Így az egész csapattal együtt egy mutatványoshoz került, aki vásárban mutogatta őket egy úgynevezett „10 centes múzeumban”. Egy alkalommal Los Angelesben ját George Kimball clevelandi üzletember. A „múzeumban” meglátván a lesoványodott, kedélyvesztett kutyákat, nagyon felháborodott. Visszatérve Clevelandbe felhívást intézett a város fiataljaihoz, hogy kezdeményezzenek gyűjtést Balto és társai megmentéséért. A felhívás sikerrel járt, így 1927 márciusában Cleveland város főterén ünnepélyes keretek között a város polgármestere fogadta a kutyákat. A városi állatkertben kapott végleges elhelyezést a csapat, ahol egy félhektáros bekerített terület várt rájuk árnyat adó fákkal, medencével, kényelmes kutyaházakkal. Balto 1933-ig élt új otthonában, ekkor távozott a legtávolabbi szános ösvényekre. Testét preparálták, s ma is megtekinthető a Clevelandi Múzeumban.

A mokány kis norvég története igazi sikertörténet. Egyszerű pásztorkutyából Amerika nemzeti hősévé emelkedett, bár ő ezt nem akarta, és nem is tudott róla. Balto csak tette a dolgát.